MEGÉRKEZETT!!!

Tegnap déli fél kettőkor megérkezett Balázs a kolozsvári reptérre barnán, pirosan, koszosan, nadrágja madzaggal megkötve (akár egy Rejtő-csavargó)... Vártuk vagy húszan, danolásztunk neki, voltak velünk kérlek szépen hegedisták, gitáristák... Nagy ünnep volt...

Mostmár ő fog majd írni végre beszámolókat. Mesél.

Egy pontosítás az előző bejegyzéshez: Balázsnak azért kellett mindenáron elmennie a Heathrow reptérről, mert Kolozsvárra a Luton reptérről indult a gépe, ehhez meg be kellett vergődnie Londonba, és ehhez nem volt pénze...

Útban hazafelé

Balázzsal beszélgettem telefonon. Éppen kompon-ál(l)t, és a szigetről a szárazföldre tartott. Ma éjjel utazik Nairobiba. Aztán Londonon keresztül szerdán érkezik Kolozsvárra.

Az utóbbi időben, az utolsó nagy hajrá, aztán meg a búcsúzkodások miatt, nem volt ideje írni nekünk, és képeket azért nem töltött fel, mert az internet rém lassú volt (majd lassacskán a főnök elküldi őket, megígérte - hiszen a gép ott maradt nekik, használatra). De mondta, hogy öntöttek koszorút, és feltették a bádogtetőt a házra...

A kilencven gyerek szülőstől (már akinek van) elbúcsúzott tőle. Majd a barátai is, egy barátságos tábortűz fényénél. Ír ő bővebben, ha megérkezik.

Csak azért tudósítalak, hogy gondoljatok rá! Gond-mentes, "mentett" útja legyen hazáig!
Üdv mindenkinek, Balázs tesója, Krisztina.

Tudni-illik a házépítésről (mindent). 1 rész.

(Balázs többoldalas levelét, melyet megkért, hogy tegyek fel a blogra, csak részletekben közöljük, hogy megkönnyítsük számátokra a befogadást:)! A hét folyamán minden felkerül. Kitartás, Győzelem!)

Kérem alássan tudniillik...

...itt, a semmi közepén házépítés folyik. Minden a házról szól manapság, a mi kis önkéntes házunk körül forog fejünk minden gondolatttya… Mi vagyunk a csontbrigád. Soványan, forróságban izzadva két hétig folyamatosan sziklát csákányoztunk, és az újonnan vásárolt vésőkkel meg kalapácsokkal okoskodva meg erősködve nagy darab köveket gurítottunk a mélybe. Fociedzés, iskolában tanítás elmaradt.

Kérem alássan, tudniillik, Wilfred meg John barátom nagyon örültek annak a kevéske pénznek, amivel fizettem őket (10 euró per hét). Wilfred azt mondta, hogy ezt a pénzt vagy az egyetemre fogja megspórolni, vagy pedig arra használja fel, hogy engem elkísérjen Nairobiig, egészen a repülőig, hogy integessen fehér tenyerével. Izmos emberek ezek a fiatal halászbarátaim, nagyon keményen dolgoztak, tudniillik Wilfrednek első alkalommal életében izzadtak az alsó lábszárai. Meg volt lepődve, hiszen eddig még sose látta a lábát izzadni. Azt mondta ez Kenyában történelem. Lehet, hogy a közeljövőben az érettségi kérdések között fog szerepelni, hogy kinek a lába izzadt 2010 májusában, miközben önkéntes szolgálatot végzett. És a diák meg se várja, hogy a tanár befejezze a kérdést, máris rávágja, hogy Sir Wilfred Omondi James. Vicces ember ő, így beszél.

Szülinap előtt és a SZÜLINAP

Szülinapom, ami vidám volt

Afrikában lettem 22. Brant gondolta volna, mikor megszülettem. Érdekes érzés. Nagy buli volt. Meghívtam fekete meg fehér barátaimat, összesen vagy 15en voltunk. Volt csirke, marha, palacsinta, a sok barni alig bírta. De tényleg, szerintem rég nem ettek ekkorát, vagy az is lehet, soha. A krumplipürém ismét nagy sikert aratott. Minden további nélkül elnevezték Sarajevónak. A krumplipürét sehogy sem tudtak kiejteni.
Az önkéntes barátaim megleptek mindenfele jóval: gyümölcsöket, mogyoróvajat, csokoládét, tejet hoztak. Ezek itt Afrikában aranyat érnek.
Aztán meg volt hip-hip hurrá, gyertya fújás, majd a levegőbe dobáltak egy párszor, a helybeliek csak vakarták a fejüket, hogy ezek az európaiak, hogy ünnepelnek.
Este a tábortüzet raktunk a csillagos ég alá. A Holland önkéntes lány énekelt gitárjával, mint valami Norah Jones. Éjfélig sztorizgattunk, majd én otthagytam őket, mert utolért a betegség amiről az előbb írtam.
Ja és meg vacsora előtt szerveztem egy kis focit a gyerekekkel, majd a tóban úsztunk egyet. Szinte az egész falu lent volt a központban.
Szép nap volt.

A szülinapom előtti nap, ami szomorú volt

A szülinapom jól telt, de az azelőtti Vasárnap szomorú volt. Le is akartam fújni a szülinapom szervezését. Egy asszonyt vittem el pikipikivel a kórházba röntgenre meg kezelésre, mert a férje megverte egy bottal valami nézeteltérés miatt.. Meg volt dagadva több helyen a keze, szinte biztos voltam benne, hogy törés. Itt ez normális. Nagyon normális. Csodálkoztak, hogy én csodálkozom. Az asszony és gyerekverésnek itt több ezer éves hagyománya van. Mindenki szemet huny fölötte. A szülők, ha az utcán találkoznak a gyerekük tanárjával azt mondjak: “Beat him hard so he can learn”. A tanárok meg betartják, mi más módja lehet a fegyelem fenntartásának? Mar említettem korábban, hogy néha, mikor tanítok a szomszéd osztályteremből áthallatszik a pálcák suhintása, meg a gyerekek csukladozó sírása. Aztán meg ha a férjet kérdezed meg, hogy miért veri a feleseget csak annyit felel: “Discipline”. Vagy már olyan válasszal is találkoztam, hogy: “What else can I do, when she doesn’t want to cook, for example?”.
Az asszony szomorú volt, sírt, ott akart hagyni mindent. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a motoron ültünk, és a távoli kórház felé tartottunk, de nem tudtam rendet rakni a fejemben. Túl sok volt ez nekem. És egyedül kevés vagyok ehhez. Mit is mondhatnék nekik?
Aztán hála Istennek, nem volt törés, csak az izmok sérültek. Gyógyszereket meg egy kenőcsöt vásároltam neki, amit az orvosok előírtak, majd hazavittem. Nagyon-nagyon hálás volt nekem ezért. Én is örültem, hogy segíthettem. Másnap csodálkoztam, hogy milyen hamar túltette magát az eseten. Mint aki szokva van ehhez. A gyerekei is hamar túltették magukat az eseten. Én nem olyan hamar.

Beszéltem a férjjel, amennyire tudtam. Elolvastam neki a Bibliából azt, ahova aznap reggel pont kinyílt (!!!) a Bibliám: Férjek, szeressétek feleségeiteket... Bocsánatot kért a feleségétől (lehet, hogy csak miattam... mert én mondtam, hogy ez így nem jó. nem tudom)

A szülinapom előtti-előtti nap, ami ismét vidám volt

Ezen a napon megmásztam a Gembe dombot sápadtbőrű testvéreimmel. A Gembe domb Mbita mellett nőtt ki a földből hajdanán igencsak magasra. Szép túra volt, hajnal 4kor indultunk és 8ra már a csúcson majszoltuk a lányok-sütötte chapattit. Végre tisztán láttam a szigetek formáját és elhelyezkedését. Azt is láttam, hol lakom. Sokmindent láttam onnan fentről…
A legjobb-pofább az volt, hogy míg mi bakancsokkal és táskákkal meg bicskákkal felszerelve trappoltunk, helybeli barátaink egy régi kosztümgyatyába, egy laza ingbe meg papucsba, fél kezüket zsebre dugva, fél kezükkel pedig örökösen a szeretett rádiójukat fogva, hallgatták a luo zenét és vezettek minket a sötétben…

A misszionáriusok, de tényleg

Ezektől az emberektől aztán tényleg tanulhatnánk. Ezekkel az emberekkel a Tanzániától hazáig vezető úton találkoztam. Egyedül bonyodalmas és félelmetes lett volna megtenni ezt a hosszú, éjszakai-átszállásos utat, de így meg se penderítettem. Ryannal, a mwanzai buszállomáson találkoztam. 31. életévét tapossa, és nagyon lelkesen beszél Istenrél. Persze egy kicsit amerikai stílusú lelkesedéssel, de ez most egyáltalán nem zavart, sőt irigylésre méltó volt a dolgokhoz való hozzáállása. Egészen Kisumuig beszélgettünk őszintén, érdekesen, mindenről. Amúgy ő is Kenyában önkénteskedik, szintén egyedül, egy Bibliaiskolában tanít huszonéveseket. Azért élvezem a pofáját, mert amelett, hogy farmgazdálkodással is foglalkozik, hogy javítson a bentlakó diákok étrendjén, attól sem riad vissza, hogy idegenekkel leálljon beszélgetni, és csak úgy csípőből hirdeti nekik Isten igéjét, mindent egyszerűen és jól elmagyaráz. Punktum.
Mikor megérkeztünk Kisumuba, buszon való beszélgetéseink témáit, meg kérdéseimet véve alapul, három könyvet vásárolt nekem egy keresztény könyvesboltban. Ezeket a szigeten már szétosztottam a barátaimnak, egyet megtartva magamnak. Majd miután mindenki befejezi sajátját, cserélünk magunk között. Nem Rejtő-könyvek ezek, de azért olvasgatom őket, igaz kissé nehézkesen.
Misszionárius barátomat meghívtam a szigetre, hogy kicsit nézzen körül, mivel is foglalkozunk, milyen az iskola, hogy edzem a bikficeket, efféle dolgok. Megtetszett neki a sziget, megígérte, hogy visszajön. Egy Jézus-filmet szeretne vetíteni a szigetlakóknak, majd beszélgetést kezdeményezni a látottak alapján.
Miután már elhagyta a szigetet, vettem észre, hogy szobámba felejtette az igehirdető-zakóját. Isten arról is gondoskodott tehát, hogy ígérete biztosan beteljesedjen. Mert az Ő útjai kifűrészelhetetlenek...Nem...kifürészke... elfürészelhetetlen... Nem, na... szóval jópofák.

A második misszionáriussal a határon találkoztam. Ő egy tanzániai rendőr, aki egy bizonyos csipogó masinériával mindenkit leellenőrzött, hogy nem-e hord magával fegyvereket. (A 20 centis késemet, mely a táskámban lapult, nem sikerült detektálnia). Igazi bohóc volt. Mindenkit megnevettetett, egytől-egyig. Viccesen benézett az emberek simléderes sapkája alá, hogy nem-e ott rejtettek el valamit, mindenkinek odamondott valami tréfásat. Igaz, nem értettem miket mondd, de én is a "közönséggel" együtt nevettem, mert még így is nagyon vicces volt. Felszállt a buszra, folytatta a műsort. Aztán egy idő után, miután már mindenki jól megkedvelte, és szívébe zárta ezt a "fülig jókedvű" embert, Jézusról kezdett beszélni. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy néhány sorral a hátam mögött egy nő elővesz egy Bibliát a bohóc kérésére, és felolvas valamit belőle. Majd a bohóc beszélni kezdett, egyszerűen, viccesen. Egy nő fordított nekem, így valamiket én is megértettem. Aztán odajött hozzánk egy keveset. Telefonszámot cseréltünk, megígérte, hogy majd egyszer felhív. Hát, most valamelyik nap fel is hívott, s csak annyit mondott: God bless you, my friend!

Ilyen volt a második misszionárius. Egy rendőr-bohóc, csipogó masinériával.

Rusinga Sargy Stars

...kitolok vele úgy is. Viszem a Főőőőőőődet...

A főnök is rátett egy lapáttal (Samuel Okomo... a Sargy Community Development lelkes vezetője) ...hogy az eső ne mossa el...

A pályán a Nagy Lyuk Betömése. Ez úgy hangzik, mintha legalább egy újabb időszámítás kezdődne ettől az eseménytől szamítva.

A kapu-haló készítése. Hihetetlen gyorsan csinálják. El is mosódott a keze a képen.

Első edzés. Itt még rongylabdával, amit nájlonokból, és kötélből csinálnak. Fogok ilyet hazavinni.

Edzés után, fáradtan, víz nélkül. Az első edzésre elfelejtettünk vizet vinni, de a következőkön már hoztunk magunkkal, igaz nem volt a legtisztább.(balról jobbra: Nigger (hogy adhattak ilyen nevet?!), Sheldon, Kennedy, Gideon, Henry, Gilbart, tovább nem látom)

Gregory, a kapus. Még kell fejlődjön, de legalább elhatározta, hogy ő lesz a kapus. Ez Beckham. Tényleg ez a neve. Akaratos. Jól játszik. Lesz belőle etwas. Slicce nincs.

Szöglet.

Én is beálltam görbén, soványan.

A labda ünnepélyes átadása. Köszönet a támogatásért.

Ez itt a Rusinga Sargy Stars, a három edzővel, Jhon, Wilfred és én. Háttérben a kapu, a hálóval, előtérben a boldog focilabda. Mindezt az első támogatásból sikerült megvásárolni. Köszönet. Smekkerek. Kedvesek. Vagányak.

A három edző. A kalapos vagyok én. A kapu, a hálóval, meg a labda nagy népszerűségnek örvend. Johnnak (bal kék) van már edzői tapasztalata, ő maga is jól játszik, a vonalakat a pályán ő kapálta be különös szakértelemmel és a kapával. Középen Wilfred, 19 éves, befejezte a középiskolát, egyetemre nincs pénze. Okos, kedves, jól beszél angolul, a szigeten ő barátom. Meg John. Velük szoktam fürödni meg úszni menni edzés után.

Itt a purecek szaladgálnak fekete-fehéren. Háttérben a tó, van egy kis lejtése balra, ott szoktam vízisízni lefelé. (Wicc-wicc).

Itt a purecek szaladgálnak színesen. Ezek mindenféleképpen tudnak. Edzői utasításokat követtek: "Most szaladjatok fekete-fehéren!", "OK. Tapsra színesen!". Nagyon tehetségesek. Tudnak. (Wicc-wicc). Mezítláb játszanak, ami időnként nagyon kellemetlen. Egyik csapat pucér, a másik sajnos az iskolai egyenruhában játszik, mert nagyjából ez az egyetlen ruhájuk. Nagyon rongyos, szakadt. Remélem a legközelebbi támogatásból sikerül majd sportmezeket, esetleg, cipőket venni.