Malária meg a gilinyóóóóóók

...Túl smekker voltam az elején… Azt hittem erős, edzett kelet-európai szervezetemről visszapattan minden, még a lándzsa is, de lám, lám…Nevettem a nyugatiak túlzott óvatosságán, most meg ejsze ők nevetnének rajtam, ha látnák, hogy nyögdécselek, mint egy kisgyermek, forgolódva álmatlanul az ágyamban, két betegségtől is sújtva: a híres malária, amit eddig csak Rejtő-könyvek leírásaiból ismertem, meg a gilinyóóók a gyomromban, amit valószínű a tóból halásztam össze.
A állami kórházba mentem kivizsgálásra, a magánkórház, ahová általában a fehérek járnak nagyon drága. Mikor betegen sétálok a városban, a kellemetlen szagok felerősödnek: az erős halszag, a romlott hús-szag, a mindenféle szemét körül keringő “illat”-felhők, amiket eddig egzotikusnak találtam, most hányingert és rosszullétet idéztek elő.
A malária nem kellemes, a giliszták még annyira sem. A malária magas lázzal, álmatlansággal, étvágytalansággal, kedvetlenséggel, fejfájással, ízületi fájdalmakkal jár. A giliszták diktálta nagyon híg, nyálkás székletem miatt pedig a szervezetem nagyon sok folyadékot vesztett, ezért az első nap járni is alig tudtam. Sam kísért karonfogva a latrináig meg vissza valahányszor mennem kellett, még a mosakodásban is segített. Este meg az ágyam mellett imádkozott elég hosszasan. Igazan gondoskodóak voltak velem ezekben a napokban.
Mielőtt valaki túlzott aggódásba kezdene, közlöm, hogy most már sokkal jobban vagyok az erős gyógyszerek miatt. És nem is volt olyan vészes, mint amilyennek hangzik. A maláriának már vége, most csak a férgekkel háborúzok….
Az utóbbi három napom tehát erről szólt… Túl smekker voltam az elején…

Szülinap előtt és a SZÜLINAP

Szülinapom, ami vidám volt

Afrikában lettem 22. Brant gondolta volna, mikor megszülettem. Érdekes érzés. Nagy buli volt. Meghívtam fekete meg fehér barátaimat, összesen vagy 15en voltunk. Volt csirke, marha, palacsinta, a sok barni alig bírta. De tényleg, szerintem rég nem ettek ekkorát, vagy az is lehet, soha. A krumplipürém ismét nagy sikert aratott. Minden további nélkül elnevezték Sarajevónak. A krumplipürét sehogy sem tudtak kiejteni.
Az önkéntes barátaim megleptek mindenfele jóval: gyümölcsöket, mogyoróvajat, csokoládét, tejet hoztak. Ezek itt Afrikában aranyat érnek.
Aztán meg volt hip-hip hurrá, gyertya fújás, majd a levegőbe dobáltak egy párszor, a helybeliek csak vakarták a fejüket, hogy ezek az európaiak, hogy ünnepelnek.
Este a tábortüzet raktunk a csillagos ég alá. A Holland önkéntes lány énekelt gitárjával, mint valami Norah Jones. Éjfélig sztorizgattunk, majd én otthagytam őket, mert utolért a betegség amiről az előbb írtam.
Ja és meg vacsora előtt szerveztem egy kis focit a gyerekekkel, majd a tóban úsztunk egyet. Szinte az egész falu lent volt a központban.
Szép nap volt.

A szülinapom előtti nap, ami szomorú volt

A szülinapom jól telt, de az azelőtti Vasárnap szomorú volt. Le is akartam fújni a szülinapom szervezését. Egy asszonyt vittem el pikipikivel a kórházba röntgenre meg kezelésre, mert a férje megverte egy bottal valami nézeteltérés miatt.. Meg volt dagadva több helyen a keze, szinte biztos voltam benne, hogy törés. Itt ez normális. Nagyon normális. Csodálkoztak, hogy én csodálkozom. Az asszony és gyerekverésnek itt több ezer éves hagyománya van. Mindenki szemet huny fölötte. A szülők, ha az utcán találkoznak a gyerekük tanárjával azt mondjak: “Beat him hard so he can learn”. A tanárok meg betartják, mi más módja lehet a fegyelem fenntartásának? Mar említettem korábban, hogy néha, mikor tanítok a szomszéd osztályteremből áthallatszik a pálcák suhintása, meg a gyerekek csukladozó sírása. Aztán meg ha a férjet kérdezed meg, hogy miért veri a feleseget csak annyit felel: “Discipline”. Vagy már olyan válasszal is találkoztam, hogy: “What else can I do, when she doesn’t want to cook, for example?”.
Az asszony szomorú volt, sírt, ott akart hagyni mindent. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a motoron ültünk, és a távoli kórház felé tartottunk, de nem tudtam rendet rakni a fejemben. Túl sok volt ez nekem. És egyedül kevés vagyok ehhez. Mit is mondhatnék nekik?
Aztán hála Istennek, nem volt törés, csak az izmok sérültek. Gyógyszereket meg egy kenőcsöt vásároltam neki, amit az orvosok előírtak, majd hazavittem. Nagyon-nagyon hálás volt nekem ezért. Én is örültem, hogy segíthettem. Másnap csodálkoztam, hogy milyen hamar túltette magát az eseten. Mint aki szokva van ehhez. A gyerekei is hamar túltették magukat az eseten. Én nem olyan hamar.

Beszéltem a férjjel, amennyire tudtam. Elolvastam neki a Bibliából azt, ahova aznap reggel pont kinyílt (!!!) a Bibliám: Férjek, szeressétek feleségeiteket... Bocsánatot kért a feleségétől (lehet, hogy csak miattam... mert én mondtam, hogy ez így nem jó. nem tudom)

A szülinapom előtti-előtti nap, ami ismét vidám volt

Ezen a napon megmásztam a Gembe dombot sápadtbőrű testvéreimmel. A Gembe domb Mbita mellett nőtt ki a földből hajdanán igencsak magasra. Szép túra volt, hajnal 4kor indultunk és 8ra már a csúcson majszoltuk a lányok-sütötte chapattit. Végre tisztán láttam a szigetek formáját és elhelyezkedését. Azt is láttam, hol lakom. Sokmindent láttam onnan fentről…
A legjobb-pofább az volt, hogy míg mi bakancsokkal és táskákkal meg bicskákkal felszerelve trappoltunk, helybeli barátaink egy régi kosztümgyatyába, egy laza ingbe meg papucsba, fél kezüket zsebre dugva, fél kezükkel pedig örökösen a szeretett rádiójukat fogva, hallgatták a luo zenét és vezettek minket a sötétben…