Kenya első látásra

Annyi minden történik velünk rövid idő alatt, hogy képtelenség ezt csupán egy blogbejegyzésben kifejezni. Azért megpróbálom!

Tegnapelőtt megérkeztünk Nairobibe, az estét ott töltöttük egy Hostelben. Másnap a tervek szerint reggel 8-kor indult volna a busz Kisumu mellé, de végül csak 12 körül indultunk el - ilyen az afrikai időszámítás. Francis idegen-vezetett minket, az Aleki szervezet igazgatója.
Hogy milyen volt az első kulturális sokk? Érdekes módon nem volt olyan vészes, mivel nagyon sok minden hasonlít Romániához. Szegénység, káosz, de sok-sok fantasztikus ember. Rendkívül barátságosak a helyiek és úton-útfélen ordítják utánunk, hogy muzungu. Az volt az érzésem, hogy van egy föld, amelyen az emberek csak úgy elvannak, nem tudni honnan jönnek és merre mennek, hanem küzdik a mindennapi életüket.

A buszon beszélgettünk Francissal, az első naphoz képest elég komoly kérdésekről. Először a névadásról kezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy aszerint nevezik el a gyerekeket, hogy mikor születtek és milyen idő volt aznap. Én például június 10-én születtem, este fél 8-kor és ezért ANNA ATIENO a nevem. Hogyha A-val kezdődik a név nőnemű, ha pedig O-val, hímnemű. Aztán arról beszeltünk, hogy hogyan választják a feleségeiket és Francis szavaival élve "80% prestige, recognition, obedience és humility, 20% beauty". A lány és a fiú egyébként nem járhat nyilvánosan csak hogyha hazásodási szándékuk van. Francisnak van egy felesége és még szeretne - ugyebár a poligámia... Megkérdeztük, hogy: do you want to fall in love again? Erre azt mondta, hogy: every day! A Kenyaiak helyzetéről beszéltünk, hogy mennyire reménytelenek az emberek... Akkor is ha kivándorolnak, magukkal viszik hátterüket, avagy: "I can take you out of Romania, but I can't take Romania out of you."
Így utazott tehát sok-sok fáradt muzungu Kisumuig, amely várostól nem messze a 16 fős csapat beszállt csomagokkal együtt egy csónakba!!!! Rusinga szigete felé eveztünk. Azt az élményt, ahogyan a csónak szeli a Viktória-tavat, a kenyai levegőt szívod be mélyen, és körös-körül, már a sötétben, szigetecskék körvonalait látod, nem tudják ezek a szavak eléggé kifejezni. Csodálkoztam, hogy Balázs miért nem áradozott többet a szigetről - mert én egyfolytában áradozom - szerintem azért, mert ezt LÁTNI KELL!

Este Samwelek láttak minket vendégül chapatival (palacsinta-szerű), lencsével, sült banánnal, krumpli pürével - amit még Balázstól tanultak és hallal. Wilfred mindegyikünknek külön-külön megmosta a kezét meleg vízzel.
Miután felszereltük a szúnyoghálót, hálát adtunk mindenért és mély álomba szenderedtünk...

Ancsur

Szülinap előtt és a SZÜLINAP

Szülinapom, ami vidám volt

Afrikában lettem 22. Brant gondolta volna, mikor megszülettem. Érdekes érzés. Nagy buli volt. Meghívtam fekete meg fehér barátaimat, összesen vagy 15en voltunk. Volt csirke, marha, palacsinta, a sok barni alig bírta. De tényleg, szerintem rég nem ettek ekkorát, vagy az is lehet, soha. A krumplipürém ismét nagy sikert aratott. Minden további nélkül elnevezték Sarajevónak. A krumplipürét sehogy sem tudtak kiejteni.
Az önkéntes barátaim megleptek mindenfele jóval: gyümölcsöket, mogyoróvajat, csokoládét, tejet hoztak. Ezek itt Afrikában aranyat érnek.
Aztán meg volt hip-hip hurrá, gyertya fújás, majd a levegőbe dobáltak egy párszor, a helybeliek csak vakarták a fejüket, hogy ezek az európaiak, hogy ünnepelnek.
Este a tábortüzet raktunk a csillagos ég alá. A Holland önkéntes lány énekelt gitárjával, mint valami Norah Jones. Éjfélig sztorizgattunk, majd én otthagytam őket, mert utolért a betegség amiről az előbb írtam.
Ja és meg vacsora előtt szerveztem egy kis focit a gyerekekkel, majd a tóban úsztunk egyet. Szinte az egész falu lent volt a központban.
Szép nap volt.

A szülinapom előtti nap, ami szomorú volt

A szülinapom jól telt, de az azelőtti Vasárnap szomorú volt. Le is akartam fújni a szülinapom szervezését. Egy asszonyt vittem el pikipikivel a kórházba röntgenre meg kezelésre, mert a férje megverte egy bottal valami nézeteltérés miatt.. Meg volt dagadva több helyen a keze, szinte biztos voltam benne, hogy törés. Itt ez normális. Nagyon normális. Csodálkoztak, hogy én csodálkozom. Az asszony és gyerekverésnek itt több ezer éves hagyománya van. Mindenki szemet huny fölötte. A szülők, ha az utcán találkoznak a gyerekük tanárjával azt mondjak: “Beat him hard so he can learn”. A tanárok meg betartják, mi más módja lehet a fegyelem fenntartásának? Mar említettem korábban, hogy néha, mikor tanítok a szomszéd osztályteremből áthallatszik a pálcák suhintása, meg a gyerekek csukladozó sírása. Aztán meg ha a férjet kérdezed meg, hogy miért veri a feleseget csak annyit felel: “Discipline”. Vagy már olyan válasszal is találkoztam, hogy: “What else can I do, when she doesn’t want to cook, for example?”.
Az asszony szomorú volt, sírt, ott akart hagyni mindent. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben a motoron ültünk, és a távoli kórház felé tartottunk, de nem tudtam rendet rakni a fejemben. Túl sok volt ez nekem. És egyedül kevés vagyok ehhez. Mit is mondhatnék nekik?
Aztán hála Istennek, nem volt törés, csak az izmok sérültek. Gyógyszereket meg egy kenőcsöt vásároltam neki, amit az orvosok előírtak, majd hazavittem. Nagyon-nagyon hálás volt nekem ezért. Én is örültem, hogy segíthettem. Másnap csodálkoztam, hogy milyen hamar túltette magát az eseten. Mint aki szokva van ehhez. A gyerekei is hamar túltették magukat az eseten. Én nem olyan hamar.

Beszéltem a férjjel, amennyire tudtam. Elolvastam neki a Bibliából azt, ahova aznap reggel pont kinyílt (!!!) a Bibliám: Férjek, szeressétek feleségeiteket... Bocsánatot kért a feleségétől (lehet, hogy csak miattam... mert én mondtam, hogy ez így nem jó. nem tudom)

A szülinapom előtti-előtti nap, ami ismét vidám volt

Ezen a napon megmásztam a Gembe dombot sápadtbőrű testvéreimmel. A Gembe domb Mbita mellett nőtt ki a földből hajdanán igencsak magasra. Szép túra volt, hajnal 4kor indultunk és 8ra már a csúcson majszoltuk a lányok-sütötte chapattit. Végre tisztán láttam a szigetek formáját és elhelyezkedését. Azt is láttam, hol lakom. Sokmindent láttam onnan fentről…
A legjobb-pofább az volt, hogy míg mi bakancsokkal és táskákkal meg bicskákkal felszerelve trappoltunk, helybeli barátaink egy régi kosztümgyatyába, egy laza ingbe meg papucsba, fél kezüket zsebre dugva, fél kezükkel pedig örökösen a szeretett rádiójukat fogva, hallgatták a luo zenét és vezettek minket a sötétben…

A mi Önkéntesnapunk

Megszerveztük a krumplipürés munkanapot, amit korábban említettem... 10 euróból vagány ebédet főztünk... A hús mellé a krumplipürét én készítettem, nem ismerték még, de nagyon ízlett nekik. A reggeli szünetben pedig egy helyi energia bombát (nyojo: kukorica meg paszuly összekeverve ipari mennyiségben) ettünk tejjel kevert teával. Sokat haladtunk... Jó volt a hangulat is. Csak nagyon meleg volt.