Ahogy tetszik, avagy a napi beszámoló felnőtteknek és egy mese gyerekeknek

2011. augusztus 12.
Reggel korán keltünk, de mégsem eléggé. Mire kiértünk a konyhára, Samwel felesége már javában sütötte a chapattit. Ez a francia palacsinta és a lángos keresztmetszete- legalábbis a mi fogalmaink szerint. Jó tanulság: MÉG korábban kell felkelni, ha valóban dolgozni akarsz (legyen szó konyháról vagy építkezésről).

A nap nyomós részét egy WELCOME-ünnepség képezte: délelőtt elmentünk a sziget néhány iskolájába.A fogadtatás: lenyűgöző! Az asszonyok körbetáncoltak s a maguk jellegzetes dallamaival "megkántáltak".
A gyerekek verseket, énekeket tanultak meg! Nagyon szeretünk titeket, nagyon örülünk, hogy itt vagytok! Isten hozott benneteket! Sosem felejtünk el! Ezek és ehhez hasonlók hangzottak el. Miután megnéztük az osztálytermeiket (valóban bádogfalak+rafiazsák szemléltető-eszközök), elsétáltunk a tópartra.
Délután a focipályán felállított sátrak alatt ültünk: ismét énekek, táncok, üdvözlő-beszédek.
A nap fénypontjai a focimeccsek voltak. Előbb a gyerekek, majd az önkéntesek és a helyi fiatalok rúgtak labdába. 3-2-re nyertünk.

VACSI

Ami azt illeti, egyre jobban megszokjuk a helyi ételeket. Ami ennél fontosabb: lassan de biztosan, a csapat egyre összeforrottabb: a közös munka, az azonos vagy hasonló tapasztalatok, amit a helyiekkel megélünk, egyre jobban összekovácsolnak bennünket. Vacsi után lazítás, éneklés és áhítat. Ma a Mélységekben járatta őket c. könyvből olvastam 2 történetet Binci megtéréséről és a nagy kongresszusról.

Minden nap más volt. Egyik meglepőbb mint a másik. De egy dolog elég hamar világossá lett számomra: mérhetetlenül sokat kaptunk és tanultunk a helyiektől emberi méltóságban, tiszteletben, vendégfogadásban és persze szeretetben.

Mese

Ismeritek a herceget? No... Legalább egyet! ... Tessék? Egyet sem? Ez lehetetlen. Körülöttem ma nagyon sok volt. Egyik különlegesebb mint a másik. Volt közöttük bátor és erős, volt, amelyik odajött, megfogta a kezemet és mosolygott. De olyan is akadt, amelyikhez ha én mentem oda, s barátságosan megkérdeztem: Hello, whats your name, csak ennyit mondott: YES! Ami azt illeti: sok dologban különböznek, de egyben biztosan: mindannyiuk szeme csodálatosan ragyog. Hogy mitől? -kérded. Épp ezt szeretném elmesélni. A kis YES-hercegek (ahogy én nevezem őket), egy szigeten élnek, nincs sok játékuk, de annál több testvérük és nagyon szeretnek énekelni, táncolni és focizni. Ha megsimogatod őket, előbb-utóbb barátaiddá válnak: közvetlenek és rengeteg szeretet van bennük. A hozzájuk érkezőket különleges bánásmódban részesítik. Az egyik YES-herceg bambuszból készített egy kis halász-hajót. Papír-csíkokkal és némi enyvvel összeragasztotta, majd ráírta a nevemet. Odajött és egy hatalmas mosoly kíséretében átadta. Meglepetten álltam és csak csodálkoztam: miért adja ezt nekem? Vagy: miért pont nekem? Hisz semmit sem tettem ezért. Nem érdemlem meg ezt a nagy szeretetet... Ráadásul csak én kaptam. Ez még inkább emeli az értékét. Hosszasan elgondolkoztam ezen. Idő kellett, amíg megértettem a titkot: MINDENT FÉLREÉRTETTEM. A szeretet nem rólam szól. A szeretet nem az, hogy kapok valamit, mert tettem érte. A szeretet elsősorban arról beszél, aki adja (és csak másodsorban arról, aki kapja). Ez a kisfiú, vagyis az egyik herceg nem azért szeret, mert kapott volna tőlem egy csokit, vagy mert jót tettem vele. Szeret mert ő ilyen. És nem: Szeret, mert én ilyen vagy olyan voltam vele. Hát így találkoztam én (életemben talán először), hercegekkel (és hercegnőkkel). Ma már tudom: hercegnek lenni annyi, mint csillogó szemmel mosolyogni, bőkezűen ajándékozni, s végtelenül szeretni. Mert a hercegek a Király gyermekei, s ez a magatartás teljes mértékben Királyhoz méltó...

Berke Eszter

A nagy nap

Focipálya- és csapatavató ünnepség...

...a múlt héten sikeresen lezajlott! Balázs leveleiből összevágtam az előtte és az utána közölt beszámolókat. A minap átérkezett képeket is feltöltöttem (mint a mellékelt ábra mutatja:D)!
Előtte:
"Holnap is nagy nap van, tudniillik holnap avatjuk fel a focipályát meg a focicsapatot. Focipólók nélkül sajnos… egyszerűen nem értem meg azt a fickót, akivel a bizniszt csináltuk. Mind csak ígérte, ígérte, hogy érkeznek a pólók, aztán sehol semmi. De a pólók már készen vannak Nairobiban, csak az eljuttatásban vannak valami zűrök, amit nem igazán értek, de mindegy na… ilyen ez… Azért mégiscsak boldog nap lesz a holnapi. Meghívtunk 2 iskolát is, akik ellen játszani fogunk. (Igazi, hivatásos bíró is lesz, piros meg sárga lapokkal a szíve alatt). Azonkívül lesz kötélhúzás, zsákban ugra, meg diplomaosztás a legjobb játékosoknak, tea meg mandazi (fánk, fánkó, pánkó)… és sok fontos meghívott. A meghívottaknak 2 láda üdítőt vásároltunk. Szép nap lesz ugye?"
Utána:

"Megvolt a foci-nap. Nagyon hangulatos volt sok száz emberrel, szpícsekkel, diplomákkal, zsákban ugrás, kötélhúzás... jól megszerveztük... szép nap volt."

Tudni-illik a házépítésről (mindent). 1 rész.

(Balázs többoldalas levelét, melyet megkért, hogy tegyek fel a blogra, csak részletekben közöljük, hogy megkönnyítsük számátokra a befogadást:)! A hét folyamán minden felkerül. Kitartás, Győzelem!)

Kérem alássan tudniillik...

...itt, a semmi közepén házépítés folyik. Minden a házról szól manapság, a mi kis önkéntes házunk körül forog fejünk minden gondolatttya… Mi vagyunk a csontbrigád. Soványan, forróságban izzadva két hétig folyamatosan sziklát csákányoztunk, és az újonnan vásárolt vésőkkel meg kalapácsokkal okoskodva meg erősködve nagy darab köveket gurítottunk a mélybe. Fociedzés, iskolában tanítás elmaradt.

Kérem alássan, tudniillik, Wilfred meg John barátom nagyon örültek annak a kevéske pénznek, amivel fizettem őket (10 euró per hét). Wilfred azt mondta, hogy ezt a pénzt vagy az egyetemre fogja megspórolni, vagy pedig arra használja fel, hogy engem elkísérjen Nairobiig, egészen a repülőig, hogy integessen fehér tenyerével. Izmos emberek ezek a fiatal halászbarátaim, nagyon keményen dolgoztak, tudniillik Wilfrednek első alkalommal életében izzadtak az alsó lábszárai. Meg volt lepődve, hiszen eddig még sose látta a lábát izzadni. Azt mondta ez Kenyában történelem. Lehet, hogy a közeljövőben az érettségi kérdések között fog szerepelni, hogy kinek a lába izzadt 2010 májusában, miközben önkéntes szolgálatot végzett. És a diák meg se várja, hogy a tanár befejezze a kérdést, máris rávágja, hogy Sir Wilfred Omondi James. Vicces ember ő, így beszél.

ÁbécÉnek

Lette' B sounds B, Lette' C sounds K, Lette' D sounds D, and so on...Beckham at the blackboard...

Én meg a sziget (kaja, tó, táj, suli, stb.)

Szobám, házam, kilátásaim a szobából, s az életben, kaja, család...
Ugali (puliszka), tojásrántotta, hal, chapatti (palacsinta), finom, finom, de tényleg...
Csak semmi pánik, már jól vagyok... begyógyult... Nap égette sebek. AKI IDEJÖN, HOZZON MAGÁVAL NAPOLAJAT!!!! És ez nem a seggem, hanem a nyakam, mert egyesek már össztévesztették...:))

Maggie, hatodikos, nagyon vagány csaj, okos, szép, stb... szinten család.

...reggeli séta közben...

Ugyancsak reggeli séta.

...ablakomból... mindig virágzik...

...kompról...

A szobám. Sosem vagyok egyedül. Gyíkok, denevérek, hangyák, csótányok, dongó, sok-sok barát...

...kényelmes...

...nappali, ebédlő... sok sok fotel, minden házban. Így van errefelé... sok sok fotel...vendégszeretet.

Nasakkor itt vannak az ábrák, amiket szinte mindennap felolvasnak, ismételnek...

...ez szuahéli nyelven. Az iskolában luo nyelven (luo, a torzs) nem szabad beszéljenek. Ha valaki beszél, azt beköpik a tanárnak: "Teacha', Teacha', Sheldon is talking mother tongue!". S akkor Sheldont megszidják, vagy büntetést kap. Azt hogy "mother tongue" a furcsa akcentusuk miatt eleinte úgy értettem, hogy madatang, és azt hittem, az egy külön nyelv, amit beszélnek.


Ez a szervezet. Nagyon friss. Nagyon kezdetleges. Nagyon tapogatóznak. Nagyon nincs támogatás. Nagyon lelkesek. Nagyon Aidsesek. Szomorú. Vidám. Mosoly. Halál. Amióta itt vagyok, tizenvalahány temetés volt. Egyiken én is részt vettem. Samuel Okomonak (a főnök) az unokaöccse távozott el fiatalon. Aidses volt, alkohol problémái miatt elfelejtette, vagy talán nem is akarta szedni a gyógyszereket, amik meghosszabbíthatták volna életét néhány esztendővel. Halála előtt néhány nappal meglátogattuk őt a kórházban, de aludt, nem tudtunk vele beszélgetni.

Jelentkezés Afrikából

Megérkeztem már jónéhány napja Kenyába, a Viktória tó Rusinga nevű szigetére. Az ablakomról a tóra nyílik elképesztő kilátás, illetve egy szigetre, aminek a nevére nem emlékszem, mert csupa mássalhangzó. Az otthonomtól az iskoláig a távolság egy 10 perces gyönyörű séta, amit mindennap háromszor vagy többször megteszek.
A sziget flórája és faunája rendkívül gazdag. Van itt sok 100 féle színű és méretű madar, gyíkok, kecskék, tehenek, vízilovak, kaméleon, stb. Vízilónak eddig csak a szemét láttam, azt is kukkeren keresztül, de így is félelmetes volt, ahogy lassan feljött a víz felszínére és összenéztünk egy pillanatig. Legveszélyesebb állat errefelé. Tavaly két halásszal végzett. Éppen ezért a főnököm nem enged egyedül úszni. Így csak tegnap jutottam oda először hogy ússzak egyet a tóban. Nagyon kellemes vize volt.















A szervezet főnőkét Samuel Okomonak hívják, és egy nagyon bölcs, férfias, intelligens középkorú ember. Nagyon sokat tesz ezért a kis falusi közösségért. Amúgy tanár, fizikát, biológiát, kémiát tanít elemi és középiskolában. Nincs nagy jövedelme de kemény munkával mégis eltartja 2 feleségét, 6 gyerekét (amiből 2 egyetemista) és most már engem is. A gyerekeivel nagyon jól egyezem, minden este együtt játszunk a petróleum lámpa fényében. A legkisebbet Obamanak hívjak, Samuel egyetlen fia, ezért nagyon büszke rá. Az elején nagyon félt tőlem a kis elnök, most már nagy barátok vagyunk.















A ház, ahol lakom, nagyon egyszerű és szegény, mégis jobb, mint sok más a környéken. Egy beton ház és két vályogház. Vályogkályhát használnak. Az ilyen házak legkülső borítását állati ürülékből, homokból és vízből keverik ki majd tapincsolják fel (ha létezik ilyen ige).
A budi pottyantós, erős koncentrálást igényel, főleg az éjszakai művelet, amikor fél kézzel nagy vörös csótányok ellen küzdök, miközben guggolva, izmaimat megfeszítve célozni próbálok. Nagyon kellemetlen. A mosakodás lavorból történik, szóval 4 hónapig nincs zuhany.
A koszt szinte mindennap ugyanaz: ugali-puliszka, mindenféle hal, valami spenótfélék, palacsinta, tojásrántotta, marhahús…ezek váltakoznak. Gyümölcs az itt a papaya, meg banán, ezek nagyon finomak.
Nehéz volt megszokni az elején, de mostmár jó étvággyal eszek. Az árvagyerekekhez viszonyítva királyi koszton élek. Ők napi kétszer az úgynevezett “puridge-t” eszik, ami a kukorica őrléséből visszamaradt selejtből készül. Vízben megfőzik és cukrozzák. Az elején szörnyűnek találtam, mostanra talán egy kicsit meg is szerettem, lévén, hogy én is mindennap eszek belőle, hogy együtt érezzek velük.




Tulajdonképpen nem is árvaházról van szó, hanem egy iskoláról, ahova árva, illetve szegény gyerekek járnak (Sámuel 2 gyereke is idejár). Az árvák a nagyszülőknél alusznak, akiknek semmilyen rokona sincs, azokat is mindig befogadja valaki. Éjszakára. Az árvák legtöbbje AIDS-árva, nagyon pusztít ez a betegség ezen a szigeten. Már nagyon sok AIDS-essel találkoztam és fogtam velük kezet. Valami nagyon különös szomorúság volt a szemükben amilyet eddig még sehol nem láttam. Sokkal több férfi hal meg, mint nő. Az asszonyok errefelé szívósak. Tehát rendkívül sok özvegy van, és ezek közt rendkívül sok AIDS-es. Szóval ezeket a gyerekeket tanítom matekre, angolra, illetve játszok vele különböző játékokat. A nyelvi nehézségek miatt a tanítás nagyon nehezen megy nekem, nagyon döcögve haladok. A játékok közül is nagyon-nagyon egyszerűeket kell válasszak, amit megértenek. Az egyszerű összeadás is nehezen megy nekik.













Az iskolai felszerelés nagyon sok kívánni valót hagy maga után. Mocskos, rongyos füzetek, körömnyi, zsilettel hegyezett ceruzák, törött táblák, krétahiány, kukoricazsákokra mázolt ábrák, stb. Az iskola épületéről nem is beszélve. Vastákolmány. Az iskola konyhája pedig egy 2x2es kis vályogkunyhó.
A tó ellenére a víz hiány nagyon nagy probléma a szigeten, hiszen azok akik messze laknak a tótól, azoknak a víz szállítása igencsak körülményes, megerőltető és időigényes. Most az esős évszakban vagyunk, mégis nagy a szárazság. Szinte minden éjszaka esik, de csak nagyon keveset, reggelre nyoma sincs a víznek. A szerencsésebbeknek van víztankja, ami csatornarendszerrel összekötve felfogj a házakról csorgó vizet. Azt felfőzve és gyógyszerekkel kezelve isszák, illetve öntözésre használják.
Egy ilyen tankot vettem a pénzemből az iskolának, 250 eurómba került, ezennel ki is ürült a pénztárcám. Ez remélhetőleg sokat fog változtatni a gyerekek étrendjén, hiszen ezzel a vízzel gyakoribbá tehetjük a kert öntözését, ahol már a papaya fák, amiket a múlt héten öntöztem, lassan, de biztosan nődögélnek. A gyerekek is több vizet ihatnak így, meg gyakrabban moshatnak kezet, amit elég ritkán tesznek amúgy.

A következő project, amibe belefogtunk egy páran az egy focipálya kialakítása a tó mellett, ahol jövőhéten már talán el is tudjuk kezdeni a gyerekek edzését. A foci nagyon közkedvelt sport errefelé, és a tehetségesek számára egyben lehetőség is a szegénységből való kitörésre. A faluban volt már erre példa, szóval mind a gyerekek, mind pedig én is motiváltak vagyunk ebben a projektben. Persze a pálya tipikus afrikai pálya, nagy lyukakat tömtünk be tegnap, a kapuk hálói halászhálók, a vonalak a földbe vannak kapálva és az eső nem mossa el. Labdát egyenlőre nem tudunk megengedni magunknak, de van itt egy-két szakértő, akik nagyon jó rongylabdákat csinálnak.














A gyerekek nagyrésze persze mezítláb játszik, ami szörnyű, egyszer én is kipróbáltam, és büszkeségből szinte egy teljes félidőt végig játsztam, de szörnyű kínszenvedés volt a köves talajon... Szóval így állnak itt a dolgok.
Nagyon sokszor érzem magam nagyon egyedül, hiszen egyetlen muzungu (fehér ember) vagyok a környéken. Szinte napi 300-szor hallom a Muznguuuuuu, how are you? kérdést legfőképpen gyerekek szájából. Szóval a gyerekek Ufónak tartanak, tapintgatnak, simogatnak, nézik a szakállamat, a felnőttek túlzott tisztelettel bánnak velem (pl. ha önnön bénaságból beverem a fejem az ajtófélfába, vagy leejtek valamit, akkor azt mondják: SORRY,SORRY. A “thank you”-t is gyakran irreveláns helyzetekben mondják.
A falu kamaszai, azok pedig hangos szóval beszélnek rólam anyanyelvükön persze, és röhögnek rajtam, fogalmam sincs miről beszélhetnek, de nagyon idegesítő. Mindenestre miután látták, hogy valamennyire tudok focizni, valamennyivel jobb szemmel néznek rám…
Na egyenlőre csak ennyit tudok írni, mert drága itt az internet, ez is csak egy nagyon összecsapott levél, és nem is túl személyes, de majd igyekszem többet és többet tudatni magamról... Látjátok, hogy szükség van támogatásra, ezért, ha tudtok, gyűjtsetek, küldjetek, és én majd beszámolok fényképekkel és szöveggel, ha lesz időm és pénzem.

Na csók, puszi, ölelés, kézfogás, vállveregetés, kinek mi jár… s aztán meg beszélünk…
Imádkozzatok