Jelentkezés Afrikából

Megérkeztem már jónéhány napja Kenyába, a Viktória tó Rusinga nevű szigetére. Az ablakomról a tóra nyílik elképesztő kilátás, illetve egy szigetre, aminek a nevére nem emlékszem, mert csupa mássalhangzó. Az otthonomtól az iskoláig a távolság egy 10 perces gyönyörű séta, amit mindennap háromszor vagy többször megteszek.
A sziget flórája és faunája rendkívül gazdag. Van itt sok 100 féle színű és méretű madar, gyíkok, kecskék, tehenek, vízilovak, kaméleon, stb. Vízilónak eddig csak a szemét láttam, azt is kukkeren keresztül, de így is félelmetes volt, ahogy lassan feljött a víz felszínére és összenéztünk egy pillanatig. Legveszélyesebb állat errefelé. Tavaly két halásszal végzett. Éppen ezért a főnököm nem enged egyedül úszni. Így csak tegnap jutottam oda először hogy ússzak egyet a tóban. Nagyon kellemes vize volt.















A szervezet főnőkét Samuel Okomonak hívják, és egy nagyon bölcs, férfias, intelligens középkorú ember. Nagyon sokat tesz ezért a kis falusi közösségért. Amúgy tanár, fizikát, biológiát, kémiát tanít elemi és középiskolában. Nincs nagy jövedelme de kemény munkával mégis eltartja 2 feleségét, 6 gyerekét (amiből 2 egyetemista) és most már engem is. A gyerekeivel nagyon jól egyezem, minden este együtt játszunk a petróleum lámpa fényében. A legkisebbet Obamanak hívjak, Samuel egyetlen fia, ezért nagyon büszke rá. Az elején nagyon félt tőlem a kis elnök, most már nagy barátok vagyunk.















A ház, ahol lakom, nagyon egyszerű és szegény, mégis jobb, mint sok más a környéken. Egy beton ház és két vályogház. Vályogkályhát használnak. Az ilyen házak legkülső borítását állati ürülékből, homokból és vízből keverik ki majd tapincsolják fel (ha létezik ilyen ige).
A budi pottyantós, erős koncentrálást igényel, főleg az éjszakai művelet, amikor fél kézzel nagy vörös csótányok ellen küzdök, miközben guggolva, izmaimat megfeszítve célozni próbálok. Nagyon kellemetlen. A mosakodás lavorból történik, szóval 4 hónapig nincs zuhany.
A koszt szinte mindennap ugyanaz: ugali-puliszka, mindenféle hal, valami spenótfélék, palacsinta, tojásrántotta, marhahús…ezek váltakoznak. Gyümölcs az itt a papaya, meg banán, ezek nagyon finomak.
Nehéz volt megszokni az elején, de mostmár jó étvággyal eszek. Az árvagyerekekhez viszonyítva királyi koszton élek. Ők napi kétszer az úgynevezett “puridge-t” eszik, ami a kukorica őrléséből visszamaradt selejtből készül. Vízben megfőzik és cukrozzák. Az elején szörnyűnek találtam, mostanra talán egy kicsit meg is szerettem, lévén, hogy én is mindennap eszek belőle, hogy együtt érezzek velük.




Tulajdonképpen nem is árvaházról van szó, hanem egy iskoláról, ahova árva, illetve szegény gyerekek járnak (Sámuel 2 gyereke is idejár). Az árvák a nagyszülőknél alusznak, akiknek semmilyen rokona sincs, azokat is mindig befogadja valaki. Éjszakára. Az árvák legtöbbje AIDS-árva, nagyon pusztít ez a betegség ezen a szigeten. Már nagyon sok AIDS-essel találkoztam és fogtam velük kezet. Valami nagyon különös szomorúság volt a szemükben amilyet eddig még sehol nem láttam. Sokkal több férfi hal meg, mint nő. Az asszonyok errefelé szívósak. Tehát rendkívül sok özvegy van, és ezek közt rendkívül sok AIDS-es. Szóval ezeket a gyerekeket tanítom matekre, angolra, illetve játszok vele különböző játékokat. A nyelvi nehézségek miatt a tanítás nagyon nehezen megy nekem, nagyon döcögve haladok. A játékok közül is nagyon-nagyon egyszerűeket kell válasszak, amit megértenek. Az egyszerű összeadás is nehezen megy nekik.













Az iskolai felszerelés nagyon sok kívánni valót hagy maga után. Mocskos, rongyos füzetek, körömnyi, zsilettel hegyezett ceruzák, törött táblák, krétahiány, kukoricazsákokra mázolt ábrák, stb. Az iskola épületéről nem is beszélve. Vastákolmány. Az iskola konyhája pedig egy 2x2es kis vályogkunyhó.
A tó ellenére a víz hiány nagyon nagy probléma a szigeten, hiszen azok akik messze laknak a tótól, azoknak a víz szállítása igencsak körülményes, megerőltető és időigényes. Most az esős évszakban vagyunk, mégis nagy a szárazság. Szinte minden éjszaka esik, de csak nagyon keveset, reggelre nyoma sincs a víznek. A szerencsésebbeknek van víztankja, ami csatornarendszerrel összekötve felfogj a házakról csorgó vizet. Azt felfőzve és gyógyszerekkel kezelve isszák, illetve öntözésre használják.
Egy ilyen tankot vettem a pénzemből az iskolának, 250 eurómba került, ezennel ki is ürült a pénztárcám. Ez remélhetőleg sokat fog változtatni a gyerekek étrendjén, hiszen ezzel a vízzel gyakoribbá tehetjük a kert öntözését, ahol már a papaya fák, amiket a múlt héten öntöztem, lassan, de biztosan nődögélnek. A gyerekek is több vizet ihatnak így, meg gyakrabban moshatnak kezet, amit elég ritkán tesznek amúgy.

A következő project, amibe belefogtunk egy páran az egy focipálya kialakítása a tó mellett, ahol jövőhéten már talán el is tudjuk kezdeni a gyerekek edzését. A foci nagyon közkedvelt sport errefelé, és a tehetségesek számára egyben lehetőség is a szegénységből való kitörésre. A faluban volt már erre példa, szóval mind a gyerekek, mind pedig én is motiváltak vagyunk ebben a projektben. Persze a pálya tipikus afrikai pálya, nagy lyukakat tömtünk be tegnap, a kapuk hálói halászhálók, a vonalak a földbe vannak kapálva és az eső nem mossa el. Labdát egyenlőre nem tudunk megengedni magunknak, de van itt egy-két szakértő, akik nagyon jó rongylabdákat csinálnak.














A gyerekek nagyrésze persze mezítláb játszik, ami szörnyű, egyszer én is kipróbáltam, és büszkeségből szinte egy teljes félidőt végig játsztam, de szörnyű kínszenvedés volt a köves talajon... Szóval így állnak itt a dolgok.
Nagyon sokszor érzem magam nagyon egyedül, hiszen egyetlen muzungu (fehér ember) vagyok a környéken. Szinte napi 300-szor hallom a Muznguuuuuu, how are you? kérdést legfőképpen gyerekek szájából. Szóval a gyerekek Ufónak tartanak, tapintgatnak, simogatnak, nézik a szakállamat, a felnőttek túlzott tisztelettel bánnak velem (pl. ha önnön bénaságból beverem a fejem az ajtófélfába, vagy leejtek valamit, akkor azt mondják: SORRY,SORRY. A “thank you”-t is gyakran irreveláns helyzetekben mondják.
A falu kamaszai, azok pedig hangos szóval beszélnek rólam anyanyelvükön persze, és röhögnek rajtam, fogalmam sincs miről beszélhetnek, de nagyon idegesítő. Mindenestre miután látták, hogy valamennyire tudok focizni, valamennyivel jobb szemmel néznek rám…
Na egyenlőre csak ennyit tudok írni, mert drága itt az internet, ez is csak egy nagyon összecsapott levél, és nem is túl személyes, de majd igyekszem többet és többet tudatni magamról... Látjátok, hogy szükség van támogatásra, ezért, ha tudtok, gyűjtsetek, küldjetek, és én majd beszámolok fényképekkel és szöveggel, ha lesz időm és pénzem.

Na csók, puszi, ölelés, kézfogás, vállveregetés, kinek mi jár… s aztán meg beszélünk…
Imádkozzatok