Ahogy tetszik, avagy a napi beszámoló felnőtteknek és egy mese gyerekeknek

2011. augusztus 12.
Reggel korán keltünk, de mégsem eléggé. Mire kiértünk a konyhára, Samwel felesége már javában sütötte a chapattit. Ez a francia palacsinta és a lángos keresztmetszete- legalábbis a mi fogalmaink szerint. Jó tanulság: MÉG korábban kell felkelni, ha valóban dolgozni akarsz (legyen szó konyháról vagy építkezésről).

A nap nyomós részét egy WELCOME-ünnepség képezte: délelőtt elmentünk a sziget néhány iskolájába.A fogadtatás: lenyűgöző! Az asszonyok körbetáncoltak s a maguk jellegzetes dallamaival "megkántáltak".
A gyerekek verseket, énekeket tanultak meg! Nagyon szeretünk titeket, nagyon örülünk, hogy itt vagytok! Isten hozott benneteket! Sosem felejtünk el! Ezek és ehhez hasonlók hangzottak el. Miután megnéztük az osztálytermeiket (valóban bádogfalak+rafiazsák szemléltető-eszközök), elsétáltunk a tópartra.
Délután a focipályán felállított sátrak alatt ültünk: ismét énekek, táncok, üdvözlő-beszédek.
A nap fénypontjai a focimeccsek voltak. Előbb a gyerekek, majd az önkéntesek és a helyi fiatalok rúgtak labdába. 3-2-re nyertünk.

VACSI

Ami azt illeti, egyre jobban megszokjuk a helyi ételeket. Ami ennél fontosabb: lassan de biztosan, a csapat egyre összeforrottabb: a közös munka, az azonos vagy hasonló tapasztalatok, amit a helyiekkel megélünk, egyre jobban összekovácsolnak bennünket. Vacsi után lazítás, éneklés és áhítat. Ma a Mélységekben járatta őket c. könyvből olvastam 2 történetet Binci megtéréséről és a nagy kongresszusról.

Minden nap más volt. Egyik meglepőbb mint a másik. De egy dolog elég hamar világossá lett számomra: mérhetetlenül sokat kaptunk és tanultunk a helyiektől emberi méltóságban, tiszteletben, vendégfogadásban és persze szeretetben.

Mese

Ismeritek a herceget? No... Legalább egyet! ... Tessék? Egyet sem? Ez lehetetlen. Körülöttem ma nagyon sok volt. Egyik különlegesebb mint a másik. Volt közöttük bátor és erős, volt, amelyik odajött, megfogta a kezemet és mosolygott. De olyan is akadt, amelyikhez ha én mentem oda, s barátságosan megkérdeztem: Hello, whats your name, csak ennyit mondott: YES! Ami azt illeti: sok dologban különböznek, de egyben biztosan: mindannyiuk szeme csodálatosan ragyog. Hogy mitől? -kérded. Épp ezt szeretném elmesélni. A kis YES-hercegek (ahogy én nevezem őket), egy szigeten élnek, nincs sok játékuk, de annál több testvérük és nagyon szeretnek énekelni, táncolni és focizni. Ha megsimogatod őket, előbb-utóbb barátaiddá válnak: közvetlenek és rengeteg szeretet van bennük. A hozzájuk érkezőket különleges bánásmódban részesítik. Az egyik YES-herceg bambuszból készített egy kis halász-hajót. Papír-csíkokkal és némi enyvvel összeragasztotta, majd ráírta a nevemet. Odajött és egy hatalmas mosoly kíséretében átadta. Meglepetten álltam és csak csodálkoztam: miért adja ezt nekem? Vagy: miért pont nekem? Hisz semmit sem tettem ezért. Nem érdemlem meg ezt a nagy szeretetet... Ráadásul csak én kaptam. Ez még inkább emeli az értékét. Hosszasan elgondolkoztam ezen. Idő kellett, amíg megértettem a titkot: MINDENT FÉLREÉRTETTEM. A szeretet nem rólam szól. A szeretet nem az, hogy kapok valamit, mert tettem érte. A szeretet elsősorban arról beszél, aki adja (és csak másodsorban arról, aki kapja). Ez a kisfiú, vagyis az egyik herceg nem azért szeret, mert kapott volna tőlem egy csokit, vagy mert jót tettem vele. Szeret mert ő ilyen. És nem: Szeret, mert én ilyen vagy olyan voltam vele. Hát így találkoztam én (életemben talán először), hercegekkel (és hercegnőkkel). Ma már tudom: hercegnek lenni annyi, mint csillogó szemmel mosolyogni, bőkezűen ajándékozni, s végtelenül szeretni. Mert a hercegek a Király gyermekei, s ez a magatartás teljes mértékben Királyhoz méltó...

Berke Eszter