Az utolsó héten végre sor került a családlátogatásokra is. Ábel, Réka, Iringó, Ancsúr, Eszter, jómagam, az igazgató, Samu bácsi, és még néhány helyi elindultunk a falu legszegényebb családait meglátogatni. Persze ezek mind olyan családok voltak, ahol legalább egy gyerek a Sargy iskolába járt. Hét családot sikerült meglátogatnunk, s a 7-ből hat helyen, az édesanya AIDS-es volt, az édesapa pedig már meghalt, vagy AIDS-ben, vagy egyéb betegségtől.
Az első családnak háza sem volt, édesanya 7 gyermekével egy templom falain belül húzódtak meg. A két legnagyobb gyerek nyomorék, iskolába így nem tudnak járni, mégis különös értelem csillogott a szemükben, mikor beszélgetni kezdtem velük, vagy mikor bemutatták saját maguk által készített társasjátékukat. Ábel filmezett, Ancsúr jegyzetelt, ahogy Samwel minden családot bemutatott, és elmondta milyen nehézségekkel küszködnek. Jó érzés volt látni, hogy egy iskolaigazgató mennyire ismeri "gyermekeinek" családi helyzetét, problémáit. Mivel az AIDS-et nagyon szégyenlik, ezért egyik családnál sem beszéltünk róla, hanem mindig utólag mondta el nekünk Samwel az e körül forgó problémákat. Valahol ez érthető. Szép, szomorú délután volt ez. Jó volt nekem újra látni ezeket a családokat, tavaly több ízben is meglátogattam őket. Jól esett, hogy emlékeztek a nevemre, nekik is, hogy emlékeztem az övékre. Szép, szomorú este. A nap már lement mire hazaértünk. Nehezen aludtam el, megint terveztem, gondolkodtam, hogy mit és hogyan kéne csinálni, mikor, mennyit, miért is, hogyan, meddig, megéri-e, mit csinálunk mi itt, de izé, iskola, napelem, képzések , gyógyszerek, családfelmérés, iskola-farm, focicsapat, és így tovább, ismét tervek, ötletek félelmetes összevisszaságával a fejemben tértem nyugovóra. Csak lépésenként, csak kicsinként, nem lehet mindent, hogy is lehetne, motyogtam magamban, aztán Ábel megbökött, hogy ne horkoljak.
Megint szép a reggel. Megint csendes és csodás ez a Viktória, így reggeli szűrkés-kék, nedves, könnyes tekintetével, szigetecskéivel. Nyújtozkodok neki egyet...
Ismét munkának látunk, már csak pár napot vagyunk itt, hát húzzunk bele. Hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő. Valamivel szervezettebben megy a munka, mint az első héten. Jó látni, hogy emelkednek a téglafalak. És téglánként emelkednek. Hmmm.
Csapatokra bomlunk, valaki földet hord, valaki vizet hord, ketten az iskolába játszanak a gyerekekkel, és titokban felmérik a helyzetet, hogyan is megy itt a tanítás. A konyhacsapat ismét nagyot alakít, földöntúli, amit ezek a lányok művelnek, mint a leghelyibb helyiek, intézik a vásárlást, ismerik az árakat, alkudoznak, majd dugig pakolt 80 litres táskákkal egyensúlyoznak hazafele egy pikipikin, megfőzik a reggelit nekünk egy füstös konyhaputriban, és mindezt kérem időben. Jó öreg chapatti, fincsi tojás, tejes tea, egszerüen fejedelmi, és tényleg egszerűen...
Egy másik brigád a városban forgatja a filmet, Ábellel az élen. Fiatalokkal, idősebbekkel készítünk interjút. Kapcsolatokról, szerelemről, házasságról, poligámiáról faggatjuk őket. Nyíltan, őszintén válaszolnak, számba se veszik a kamerát, természetesen beszélnek, irigylem is őket ezért. Ma Mr. Thomas a soros, aki egy piaci árus, mindenfélével kereskedik. Tavaly ismertem meg és zártam a szívembe, mert kedves, jó a humora, és becsületes. Hat felesége, és 18 gyereke van, erről mesél. Van egy órarendje, mondja, a hétnek 6 napja van, ugye, minden napra jut egy feleség, a hetedik nap pedig megpihen.
És nevet...Simogatja a hasát, és nevet...Mi is vele együtt. "Women need love, men need respect!" (A nőknek szerelemre, a férfinak tiszteletre van szüksége!) - így gondolja ő. Miután azt is elmeséli, hogy 20 évvel ezelőtt, hogy őlt meg lándzsával egy vizilovat, az egyik feleségét is kikérdezzük. Csendesen, szemlehunyva válaszol. Szereti a férjét, azt mondja, a férje pedig egyenlően szereti mind a hatukat. Rendben van minden. Hakuna matata. Ki tudja ezt megmondani?
Így telik a hét, földhordás, interjúk, játszás, egy edzés is belefér a gyerekek örömére, este fürdés, éneklés, tabortűz, áhitat, lefekvés. Néhány éjjeli bagoly még fent marad huhogni, susogni, vagy petroleumlámpa fényénél naplót írni csendesen.
És így jött el, az idő rendje szerint, az utolsó nap, a búcsuzkodás napja. Már reggel érződött a helyieken a lázas készűlődés, hiszen nagy nap a mai, méltó good bye partit kell szerveni a nagy mzungu csapatnak. Olyat, amire emlékezni fognak, és visszajönnek még ide! Lehetőség nyílik sátorhúzásra, speechelésre, táncra, és versmondásra, ismét táncra, és még néhány beszédre, hiszen senkit sem szabad kihagyni. Aki még nem tudja, a luók elismert szónokok. Speak, like a luo, mondják is sokan. Csűrcsavaros szófordulataik, lázas gesztikulációik messze ismertek. És fárasztóak...nekünk legalábbis...Én ezt a rendezvény és speech-éhséget már tavaly megtapasztaltam, többször kértek fel engem is beszédre, és sosem voltam megelégedve magammal, 4 percnél többet nem igen tudtam beszélni, mellesleg sosem készültem. Úgyhogy most is előre féltem. De megmutatom én nekik, gondoltam, és ezúttal előre megírt beszéddel készültem. Legalább 10 percet kihozok magamból, és hasonlatokkal, és metaforákakkal is fogom fűszerezni speechemet. Mutogatni is fogok, meg gesztikulálni, esetleg ugrálni, vagy indulatosan felordítani, ahol azt kivánja a mondanivaló. Megmutatom én nekik. Speak, like a hungarian!!!
A rendezvény elkezdődött, félelmünk beigazolódott. Többórás rendezvény, tánc az öreg, buzgó özvegyekkel, akik ezúttal, nem tudom milyen szokás szerint, de eljátszották, hogy felhívnak engem telefonon, és így hívtak ki a közönségből engem táncolni. Én meg fel kellett "vegyem" a telefont, és mennem kellett. Füves szoknyát kötöttek rám, aztán nyomtuk a bugit. Megnyugvásomra aztán Réka is kijött önként táncolni, hogy ne legyek egyedül.
A gyerekek szavalása után kezdetét vette a nagy speechelés. Cézárt(Csiszér Balázs) meg engem kértek fel beszélni. Mindketten nagyon beleéltük magunkat a helyiek nagy örömére, és minden mondat után megtapsoltak minket. Beszédünkben mindketten buzdítottuk őket az önkéntességre, meg hogy ők is vegyék ki a részüket a projektből, hiszen a gyerekeiknek lesz ez az iskola. YOU MUST ALSO HAVE A BRICK IN KENYA, NOT ONLY US!!! (mutogatás, hangszínváltozás, összehúzott szemöldök). Taps, igen, persze megcsinálják, ez logikus, taps, taps, taps. Kiváncsi vagyok, hogy mi lesz, mennyire értették meg, érzik ezt fontosnak. A ceremónia előtt megígértették velünk, hogy jövőre is jövünk, ha nem, akkor ők jönnek velünk haza. Nevetés, persze, hát persze, hogy jövünk, szeretnénk nagyon, és reméljük, hogy összejön, szeretjük itt. Nagyon.
Este csendesebb, békésebb, családiasabb körülmények közt ünnepeltünk tábortűz mellett, abból a kecskéből lakmározva, amitt azelőtt néhány órával vágtam le a helyiek felkérésére. (Életemben először vágtam kecskét, remélem soha többet). Nemigen lehet, illik visszautasítani, így meg kellett küzdenem vele. Samwel harmadik kislánya, Margie, elsírta magát. Tavaly együtt lufiztam vele, meg ugróköteleztünk, hunyóztunk, most meg itt levágok egy kecskét, akit néhány napja még ő kötött ki legelni, még lehet cseverészett is vele. Szóval kicsit csalódott bennem, s emiatt én is elszomorodtam. De azért finom volt. Ábel meg attól félt, hogy a rossz élmény miatt, most már nem csak horkolni fogok mellette, hanem néha fel is mekegek.
Fáradtan feküdtünk le, mert az ember általában fáradtan fekszik le. Reggel 4-kor ébresztő, 5-kor elméletileg indulás, de megint afrikai időszámítás szerint alakultak a dolgok. Fél 7 körül elindultunk, hakuna matata, 12 férőhelyes matatuval(kisbusszal) 22-en. Így a végére, közel kerültünk egymáshoz!!! :))
Jövőre jövünk? Há perszeeeeeee....Akkor most irány haza! Az es hiányzik, mi tagadás.
Balas
